Tommy Wallach: Kösz, hogy...

Eredeti cím: Thanks for the Trouble
Nyelv: magyar
ISBN: 9789634064107
Eredeti megjelenés: 2016.
Kötésmód: e-könyv
Oldalszám: 300
Kiadta: GABO kiadó

Fülszöveg:

Parker Santé ajkát már öt éve egyetlen szó sem hagyta el. Miközben osztálytársai fényes jövőjüket tervezgetik, ő csak sodródik, szállodákban bámészkodva üti el az idejét, a vendégeket figyeli. Amikor azonban megismerkedik Zelda Tothtal, egy ezüsthajú lánnyal, aki állítása szerint jóval idősebb, mint amennyinek kinéz, a fiú ráébred arra, hogy talán mégis van a világban néhány dolog, amiért érdemes élni.

"(…) az élet nem valami cukormázas dolog. akkor meg miért édesíteném meg a kávét?"

Vélemény:

A könyvek a Mini könyvklub harmadik hónapjának feladványaként vettem kézbe, amúgy nem hiszem, hogy sort kerítettem volna rá, noha korábban már szemeztem vele. Nem mondom, hogy megbántam az elolvasását, hiszen egy igen rövidke könyvről van szó, mégis csak az egyszer olvasósak közé sorolnám...

Amit elsőre én is kiemelnék, az a stílus. Rövid fejezetek, egyedi hangszín, közbeszólások és lényegében az egész egy esszé, amit főszereplőnk, Parker ír az egyetemi jelentkezése mellé. Mondanám, hogy egyedi a történet, ami a mostanában divatos YA könyvek mellett talán az is, viszont az én fejemben végig ott motoszkált Adaline és az ő varázslatos élete, ami egy évvel korábban jelent meg. Így óhatatlanul felmerült bennem a gondolat, hogy vajon mennyire hathatott a film a szerzőre. Amit kiemelnék az az erős karakterek, a populáris kultúrára való utalások (ezeket mindig imádom), a beleszőtt külön kis történetek és a keserédes happyend, már ha lehet annak nevezni.

A könyv egyik különlegessége, hogy egy olyan főszereplőt kapunk, aki amúgy nem beszél. Parker begubózott a saját kis világába a nagybetűs Baleset után és Zelda az, aki igyekszik kirángatni ebből az apátiából. A mondanivalója nyilvánvaló és nagyon fontos: élj! ne ragadj le a múltba! törj ki a megszokottból! Amúgy Parker füzetekbe irkálva kommunikál, de ettől nem válik unalmassá a könyv: a többi szereplő helyette is beszél ha kell és megkapjuk a kijáró párbeszédmennyiséget. 

Általában a központi vagy mellékszereplőkkel is az a gondom, hogy nem elég erősek, amit itt nem tudok elmondani. Ott van ugye Parker, a néma, fura gyerek, aki amúgy igazi rosszfiú is és Zelda, akiről soha nem tudjuk eldönteni, hogy tényleg csak ennyire zakkant vagy igazat beszél és idősebb annál, mint amennyinek látszik.

Olvastatta magát végig a könyv, pedig így végezetül nagyon felemás érzéseim vannak, mert egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy tetszett e vagy sem. Megindokolni se igazán tudom, hogy miért van ez így. Valamiért úgy érzem, hogy nem sikerült száz százalékban meghódítania. Sok pozitívumot írhatok a számlájára, különösen tetszettek a végén levő megoldások a történet zárására, hiszen szinte minden máshogy alakult, mint ahogy vártam. Ettől függetlenül még emésztenem kell a dolgokat, az is lehet, hogy a későbbiek során majd újraolvasom, hogy tisztázhassam a vele kapcsolatos érzéseimet.

A borító:

Őszintén szólva, kissé borzalmas. :D Zelda haja nagyon mű... És hát úgy az egész az. Ráadásként kicsit olyan érzésem van, mintha valami Sims kaliberű számítógépes játékból szalajtották volna a képet hozzá. De mivel ez az eredeti borító is, így... Hát. :D

Kedvenc idézetek:

"Egész életünket azzal töltjük, hogy egy kötélhúzásban mi vagyunk a kötél: egyik oldalról a megváltoztathatatlan múlt súlya húz bennünket, a másikról a megjósolhatatlan jövő." 

"Az ember sosem szűnik meg fiatalnak érezni magát. Lehet, hogy elkezdesz dolgozni, lesz férjed és saját házad, de ez az egész felnőttség csak színjáték. Mindannyian úgy teszünk, mintha felnőttünk volna." 

"…szerintem akkor szeretünk valamit igazán, ha még és még akarunk belőle, nem gondolod?" 

"– Tudod, hogy melyik a legkegyetlenebb tárgy, amit valaha feltaláltak? – A fejemet ráztam. – A tükör. Mert megtöri az illúziót."