"– És mit mond az arkhami haverod?Vélemény:
– Nem tudtam beszélni vele, eltiltották a telefonálástól. Állítólag megpróbálta rekonstruálni Zur Pecsétjét, és véletlenül felgyújtotta a függönyöket."
Még valamikor a megjelenés környékén az a kósza gondolat került elém a könyv kapcsán, miszerint a Kotnyeles kölykök egy kissé talán Stephen King történeteire hajaz. Ha ez a jellemzés csak kevéssé is lett igaz végül, arra mindenesetre elég volt, hogy fellángoljon a lelkesedésem és izgatottan rakjam várólistára Cantero könyvét, főleg annak fényében, hogy a sokat emlegetett Scooby-Doo-beli párhuzam engem valószínűleg igen hamar elrettentett volna az olvasásától...
Ugyanis igen, mondhatjuk, hogy Fred, Diána, Vilma és Bozont végül felnőttek és évek múltán újra visszatérnek a fiatalságuk színhelyére, hogy az álruhás gazfickók helyett ezúttal magával az igazi gonosszal nézzenek szembe. No persze az tény, hogy nem teljes a hasonlóság... A szép Diána helyét a belevaló, dögös, de rettentően fiús Andy veszi át, Vilma helyett a biológusi pályába belefáradó Kerrit ismerhetjük meg, míg Bozontból egy igazi geek, elmegyógyintézetbe (ön)száműzetett fura srác, Nate lett, akit végigkísér(t) a történeten a csapat negyedik (emberi) tagja, Peter az öngyilkosságba menekülő jóképű filmsztár, vagyis mondhatni Fred majdnem méltó utódja. Kutya nélkül viszont nem lenne kerek a történet, így bár dán dogot nem, de vizslát kapunk, a pingvinmániás Tim személyében.
Az újra összeállt csapatot nem hagyja nyugodni a múlt, s újra a Deböen-ház rejtélyének nyomába erednek, ahol a rémálmaik életre kelnek és csak egyet akarnak... az életüket... vagy mondjuk inkább úgy, hogy halálukat?
Be kell valljam, hogy a kötet végére érve meglehetősen ambivalens érzések lettek rajtam úrrá... Ennek több oka is volt, ugyanis kicsit mást kaptam, mint amit vártam, s amit az elején szerettem, azt az utolsó oldalakra már kissé untam, amit pedig jó ötletnek tartottam, az a végére terhessé vált számomra. A mérleg nyelve ettől függetlenül is pozitív irányba billen, mert az olvasás során szinte végig nagyon jól szórakoztam, de rögtön kifejtem, hogy mire is gondolok pontosan...
A korábban már említett hasonlóság Kinggel az első oldalakon még erősen élt bennem, de különbözőségét és egyben a különlegességét igen hamar a zseniális nyelvezete adta meg. Cantero és természetesen a fordító maga, Varró Attila is végigkísérletezte az egész könyvet a stilisztika legkülönfélébb eszközeivel, s a szerző a hagyományos próza műfaját is kifordította a sarkaiból, ugyanis mindamellett, hogy elképesztően líraira sikeredett, regényünk nem egyszer ötvözve lett a szöveg- és néha forgatókönyvek sajátosságaival. Ez utóbbi részek váratlanságát a mennyiség azért igyekezett egyensúlyozni, s a kezdetben nagyon kedvelt líraiság volt az, ami a végére alaposan vesztett nálam a szépségéből. A rengeteg metafora, hasonlat és szinesztéziák tömkelege kezdetben még igazán különleges volt, de végül már csak annyit éreztem, hogy Cantero új szereplőt emelt velük piedesztálra és egyben színre... Mégpedig Kerri haját...
Mindez Andy karakterének köszönhető, akinek a szemén keresztül látjuk legtöbbször a lányt, de főleg inkább annak haját... Vele el is érkeztem a másik kétes részletemhez. A fiús Andy volt hivatott a manapság szinte elmaradhatatlan LMBTQ-szálat képviselni, ami sose rettent el, de annál inkább kíváncsivá tesz, hogy vajon ezúttal milyen újat tud majd mutatni az adott szerző a karakterén keresztül. Azt hiszem ezúttal a túlzásét... Andy végig annyira macsó akar lenni, annyira megtagadja a nőiességét és annyira egyszerű pasiaggyal csorgatja végig a nyálát Kerrire, hogy számomra semmi mélységet nem tartogatott a karaktere, sőt egyenesen idegesítővé vált a megszállottságával. Mivel pedig lényegében ő a legfőbb szereplő, ezért ez nem vált nálam éppen erényére... Ha kedvenc karaktert kellene választanom, akkor sokkal inkább Nate-re esne a választásom, annak ellenére is, hogy szinte csak ide-oda hurcibált báb volt, akit muszáj volt a könyv végére tartogatni.
Ebből következik a másik kisebb problémám is, ami ritkábban volt ugyan jellemző, de szót kell ejtenem róla. A lassú haladást ugyanis nem mindig érzem problémának, főleg ha a könyv stílusa maga diktálja a lassabb tempót. Akkor már kicsit nagyobb a gond, ha a cselekmény ül le és itt volt rá példa néhányszor. Ennek egyik oka talán az is lehet, hogy a szereplőket gyakran csak a véletlenek lendítik előre, mindig jókor vannak jó helyen és mindig a kezük alá dolgozik valaki. Ettől kicsit darabos lett a történet és az olvasásba iktatott szüneteim után nem mindig akaródzott a folytatásért nyúlni. Amikor viszont túllendültem egy-egy ilyen részen, akkor már le se akartam rakni, sőt, az utolsó oldalak eseményei pedig már olyan irtózatos módon felpörögtek, hogy egy ültő helyemben végeztem is vele...
A várt horror-élmény, ahogy a borítóból talán sejthető is, végül elmaradt, de ez közel sem rontott az élményen. Horror-, de főleg a sokat emlegetett lovecrafti-elemek néha olyan borzongatóan valóságosak voltak, hogy szinte a bőrömön éreztem a könyvbeli szuszogók nyirkos-nyálkás végtagjait, máskor pedig fantasy-elemekkel operáló, már-már a nyolcvanas éveket idéző filmek és sorozatok világát elevenítette fel a számomra a történtek lehetetlen alakulása. Mindenesetre az biztos, hogy vigyorogva üdvözöltem az Arkham Elmegyógyintézetet, a Necromicont és az indián hiedelmeket felvonultató ötletek kavalkádját.
Ha ki akarod maxolni felnőttfejjel a Scooby-Doo-élményt, akkor ez mindenképp a te könyved, de akkor is nyugodtan adj neki egy esélyt, ha hozzám hasonlóan te sem voltál oda a négy fiatalért. Ötletekben ugyanis nincs hiány, még ha a kivitelezés néha döccent is, arra viszont mindenképp készülj fel, hogy a végére egy garantált adrenalinfröccsben lesz majd részed!
Az újra összeállt csapatot nem hagyja nyugodni a múlt, s újra a Deböen-ház rejtélyének nyomába erednek, ahol a rémálmaik életre kelnek és csak egyet akarnak... az életüket... vagy mondjuk inkább úgy, hogy halálukat?
Be kell valljam, hogy a kötet végére érve meglehetősen ambivalens érzések lettek rajtam úrrá... Ennek több oka is volt, ugyanis kicsit mást kaptam, mint amit vártam, s amit az elején szerettem, azt az utolsó oldalakra már kissé untam, amit pedig jó ötletnek tartottam, az a végére terhessé vált számomra. A mérleg nyelve ettől függetlenül is pozitív irányba billen, mert az olvasás során szinte végig nagyon jól szórakoztam, de rögtön kifejtem, hogy mire is gondolok pontosan...
A korábban már említett hasonlóság Kinggel az első oldalakon még erősen élt bennem, de különbözőségét és egyben a különlegességét igen hamar a zseniális nyelvezete adta meg. Cantero és természetesen a fordító maga, Varró Attila is végigkísérletezte az egész könyvet a stilisztika legkülönfélébb eszközeivel, s a szerző a hagyományos próza műfaját is kifordította a sarkaiból, ugyanis mindamellett, hogy elképesztően líraira sikeredett, regényünk nem egyszer ötvözve lett a szöveg- és néha forgatókönyvek sajátosságaival. Ez utóbbi részek váratlanságát a mennyiség azért igyekezett egyensúlyozni, s a kezdetben nagyon kedvelt líraiság volt az, ami a végére alaposan vesztett nálam a szépségéből. A rengeteg metafora, hasonlat és szinesztéziák tömkelege kezdetben még igazán különleges volt, de végül már csak annyit éreztem, hogy Cantero új szereplőt emelt velük piedesztálra és egyben színre... Mégpedig Kerri haját...
Mindez Andy karakterének köszönhető, akinek a szemén keresztül látjuk legtöbbször a lányt, de főleg inkább annak haját... Vele el is érkeztem a másik kétes részletemhez. A fiús Andy volt hivatott a manapság szinte elmaradhatatlan LMBTQ-szálat képviselni, ami sose rettent el, de annál inkább kíváncsivá tesz, hogy vajon ezúttal milyen újat tud majd mutatni az adott szerző a karakterén keresztül. Azt hiszem ezúttal a túlzásét... Andy végig annyira macsó akar lenni, annyira megtagadja a nőiességét és annyira egyszerű pasiaggyal csorgatja végig a nyálát Kerrire, hogy számomra semmi mélységet nem tartogatott a karaktere, sőt egyenesen idegesítővé vált a megszállottságával. Mivel pedig lényegében ő a legfőbb szereplő, ezért ez nem vált nálam éppen erényére... Ha kedvenc karaktert kellene választanom, akkor sokkal inkább Nate-re esne a választásom, annak ellenére is, hogy szinte csak ide-oda hurcibált báb volt, akit muszáj volt a könyv végére tartogatni.
A várt horror-élmény, ahogy a borítóból talán sejthető is, végül elmaradt, de ez közel sem rontott az élményen. Horror-, de főleg a sokat emlegetett lovecrafti-elemek néha olyan borzongatóan valóságosak voltak, hogy szinte a bőrömön éreztem a könyvbeli szuszogók nyirkos-nyálkás végtagjait, máskor pedig fantasy-elemekkel operáló, már-már a nyolcvanas éveket idéző filmek és sorozatok világát elevenítette fel a számomra a történtek lehetetlen alakulása. Mindenesetre az biztos, hogy vigyorogva üdvözöltem az Arkham Elmegyógyintézetet, a Necromicont és az indián hiedelmeket felvonultató ötletek kavalkádját.
Ha ki akarod maxolni felnőttfejjel a Scooby-Doo-élményt, akkor ez mindenképp a te könyved, de akkor is nyugodtan adj neki egy esélyt, ha hozzám hasonlóan te sem voltál oda a négy fiatalért. Ötletekben ugyanis nincs hiány, még ha a kivitelezés néha döccent is, arra viszont mindenképp készülj fel, hogy a végére egy garantált adrenalinfröccsben lesz majd részed!
vagy
Kedvenc idézetek:
"A rossz könnyen elviselhetetlenné válhat, ha a várakozások tükrében nézik (...)"
"Önmagában egyetlen könyv sem jelent veszélyt. De a történelem tanulsága szerint egy rosszul olvasott könyv borzalmas következményekhez vezethet."
Eredeti cím: Meddling KidsNyelv: magyarFordította: Varró AttilaISBN: 9789634700982Eredeti megjelenés: 2017.Magyar megjelenés: 2019.Kötésmód: keménytáblásOldalszám: 368Kiadta: FumaxFülszöveg:1977 nyara. A Blytoni Nyári Detektívklub megoldotta utolsó ügyét, és leleplezte a ravasz Álmostavi Rémet – valójában egy újabb kincsvadászt, aki rá akarta tenni mocskos kezét a Deboën-ház mélyén rejlő mesés zsákmányra.
És talán meg is úszta volna, ha nincsenek ezek a kotnyeles kölykök.
1990. A tinidetektívek már mind felnőttek, és nem találkoztak egymással sorsdöntő, 1977-es utolsó ügyük óta. Andy, a fiús lány huszonöt éves és a törvény elől menekül, mivel legalább két államban körözik. Kerri, a hajdani zsenipalánta és reménybeli biológus New Yorkban pultos, és komoly alkoholproblémákkal küzd. De legalább ott van vele Tim, a vehemens vizsla, aki a csapat eredeti kutyatagjának leszármazottja. A horrorrajongó Nate az elmúlt tizenhárom évet különböző pszichiátriákon töltötte, jelenleg a massachusettsi Arkham városában található elmegyógyintézet vendégszeretetét élvezi. Barátai közül csak Peterrel, a jóképű nagymenőből lett filmsztárral tartja a kapcsolatot. Ami rendjén is volna, csakhogy Peter már évek óta halott.
Eljött az idő, hogy végére járjanak, mi okozza rémálmaikat, és visszatérjenek oda, ahol ez az egész 1977-ben elkezdődött. Ezúttal hátha nem egy maszkos balekről lesz szó, hanem valódi szörnyek leselkednek rájuk.
Karcos humorával, parádés nyelvezetével és zseniálisan megkomponált véres jeleneteivel a Kotnyeles Kölykök szertelenül, ám szerfölött szórakoztatóan tiszteleg a horror, a szeretet, a barátság és a csápos dimenzióközi szörnylények előtt. A kötetet a neves műfordító Varró Attila (Harcosok klubja) ültette át magyar nyelvre.
Nyereményjáték
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
A kulcsszó és a kép:
SZÖRNY
SZÖRNY
09. 20. - Könyv és más
09. 22. - Hagyjatok! Olvasok!
>> nemfelunkakonyvektol @ gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése