Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

Eredeti cím: Fiskarnir hafa enga fætur
Nyelv: magyar
Fordította: Patat Bence
ISBN: 9789632798875
Eredeti megjelenés: 2013.
Magyar megjelenés: 2017.
Kötésmód: puhaborítós
Oldalszám: 350
Kiadta: Typotex

Fülszöveg:

A középkorú Ari néhány év dániai távollét után családi ügy miatt tér vissza abba a jobb napokat látott, apró izlandi városba, ahol felnőtt, és felidézi kamaszkorát. Keflavík, 1980: a sör be van tiltva, a rádióból dübörög a Pink Floyd, a legfőbb munkaadó az amerikai hadsereg, a halgyár igazgatója botrányos halált hal… De mi köze van mindehhez Tito szívének?

Jón Kalman Stefánsson mondatai rabul ejtenek, elemi erejűek, mint egy folyó sodrása, vagy a hömpölygő felhők a Keflavík fölé boruló, végtelen égbolton. Izland legnagyszerűbb írójának költői, elementáris modern családi sagája az egész huszadik századon átível. 

"(…) csak lehessek ilyen öreg, a hold és a csillagok alatt, és szerethessem a feleségemet, hogy még mindig meg akarjam ölelni, és semmi másra ne vágyjam, mint hogy még ezer évig vele élhessek, szerethessem az ajkát és a szemét – ilyen szeretnék lenni, öreg és boldog a holdfényben."

Vélemény:

Izland nekem nagyjából a minden. Minden valakinek, aki még sosem járt ott, de beleszeretett a képekbe és mindenféle információba, amit róla olvasgatott. A kettő közül az egyik olyan hely, aminek a kultúrája és a teljes egésze megfogott, ahova gondolkodás nélkül és azonnal költöznék... Egyelőre erre nincs módom, de cserébe tudtam, hogy legalább ezt a könyvet nekem olvasnom kell! Sajnos nem vártam a saját példányig, így most rettentően sajnálom, hogy nem vehetem le a polcomról, amikor csak akarom... Talán majd egyszer, s addig pedig szomorú szívvel viszem vissza a könyvtárunkba, hogy más is örömét lelhesse benne...

...hiszen ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kellene! Azért is sajnálom, hogy nem saját példány volt, mert temérdek olyan gondolatot tartalmaz, amit jó lenne többször is újraolvasni, néhanapján csak levenni a polcról, felütni egy helyen és ízlelgetni a csodás szavakat és mondatok, elmélázni a szerzőnek az életről, az érzelmekről és gondolatokról írt eszmefuttatásain. Rettentő különleges a stílusa, de emiatt kicsit sok is volt nekem. Talán el is szoktam mostanában a tisztán szépirodalmi alkotásoktól, de nagyjából a könyv felén túl kellett jutnom ahhoz, hogy igazán gördülékenyen menjen az olvasása. Stefánsson írásmódja rendkívül fennkölt, csodálatos hasonlatokkal próbál érzékeltetni olyan nehezen megfogható témákat, mint a szerelem vagy az emberi lét értelme, a szabadság gondolata... Az összetett mondatokkal és ismétlésekkel igyekszik hangsúlyozni ezeket a gondolatokat, ez pedig fokozott figyelmet és egyben nagy türelmet is igényel.

A stílus nehézségein túllépve és összességében tekintve egy különleges családregényt kapunk: több nemzedéken keresztül követhetjük végig főszereplőnknek, Arinak és családjának a történetét, egyik gyerekkori barátjának elmondásán keresztül. A narrátorról amúgy nem tudunk meg semmit ezen kívül. Nem tudjuk a nevét, nem tudjuk hol és miként találkozott főszereplőnkkel, hanem egyszer csak ott volt. Fel is merült a kérdés bennem, hogy tényleg ott volt-e egyáltalán, néha félmondatokból arra következtethettem, hogy igen, de máskor pedig mintha csak egy olyan narrátor lett volna, aki mindent lát. Ebben azért is van több ráció, mert gyakran Ari gondolatait is közvetíti, elkalandozik az emlékekben és folyamatos asszociációi révén akár évtizedeket ugrunk vissza a múltba, hogy aztán egy pillanattal később újra a jelenbe találjuk magunkat.

A fülszöveg amúgy megtévesztő: vártam a felsorolt dolgokat, hogy jelentős szerepet kap a betiltott sör, az amerikai hadsereg, a rejtélyes és botrányos halál vagy épp Tito szíve... Nos, ti ne várjátok, mert ezek szinte mind csak a pillanatnyi érzések, események megfestésére szolgálnak és a történet szempontjából nem tesznek hozzá különösebben semmit a történethez.

Amik igazán számítanak azok a családok, a mindennapi problémáik, a néha zord izlandi élet viszontagságai, illetve a gondolatok és érzések végtelenje. A könyv úgy látszik mintha nem akarna kifutni sehová. Vártam azt ami a végkifejlethez vezet, vártam az apa és fia találkozást vagy valami nagy titok kiderülését bármelyik családról. A titkot megkapjuk végül, de olyan elképesztő csavar keretében, amire én például abszolút nem számítottam. Ez a csavar olyan volt, mint egy arcul csapás, nekem ugyanúgy, ahogy a főszereplőnek. Egy mondattal a földbe döngöl, a többivel pedig még ugrál is rajtad, aztán ahogy jött, úgy véget is ér és ott hagy téged a döbbeneteddel és a gondolataiddal. Nem is tudom mikor olvastam hasonló befejezésű regényt. Nem kapunk feloldást, nem teszi könnyebbé az élet kegyetlenségét, hanem megmutatja a nyers valóságot és ott hagyja nekünk, hadd rágódjunk az emberi élet törékenységén, az események véletlen láncolatán.

Csak annyival zárnám a bejegyzést, hogy ez a könyv tényleg egy csoda, pont olyan, mint Izland maga. Egyszerre komor és zord, kicsit melankólikus, sőt néhol tragikus, de tele van szépséggel, költészettel és gyönyörű képekkel. Alig várom, hogy mást is olvashassak a szerzőtől! <3

Kedvenc idézetek:

"Némelyik dal olyan, mint az időbe meredő óriásfenyők, nagyra nőtt angyalok." 

"Az idő nem ismer sem kíméletet, sem tapintatot: tesz egy lépést, és már meg is öregedtél, ahogy a hegyek meg a fű is." 

"Néha keressük a fájdalmat. A gyötrelmet. És belevájunk a sebeinkbe." 

"Tönkretesszük a földet az életmódunkkal, ezzel a ténnyel mindennap szembesülünk, mégis alig teszünk ellene, mintha semmibe vennénk azokat, akik utánunk jönnek. Alig teszünk ellene valamit, és ennek kétségtelenül az az oka, hogy túl jó dolgunk van, és akik jól elvannak, azok nem igazán hajlandók csatába indulni a világ megváltoztatásáért. Ezt nagyon jól tudják azok, akik a létünk irányítására törnek, a nagyvállalatok, meg a kereskedelmi láncok láthatatlan tulajdonosai, vagy akárkik legyenek is. Céljuk egészen egyszerűen a jelenlegi helyzet – vagy ha úgy tetszik: az abszurditás törvényének – konzerválása."

Források: X