"– A dolgok sosem annyira rosszak, mint amennyire hiszi róluk az ember – mondta Hugh."Vélemény:
Colm Tóibín neve a Brooklyn óta számomra sem ismeretlen, mégis A blackwateri világítóhajó lett az a könyv, ami az első lépcsőfokká... az első rettentően rozoga lépcsőfokká vált a szerzővel való ismerkedésem kapcsán. Őszintén szóval azt hiszem alaposan beleválasztottam, mert hiába a lenyűgözően szép borító és az érdekesnek ígérkező fülszöveg, nagyjából egyáltalán nem azt kaptam a könyvtől, amit vártam...
Maga az alapszituáció nagyon ígéretes, ez fogott meg elsőként. A történet kezdetén a családanya Helent ismerhetjük meg, aki látszólag egy boldog, harmonikus és problémamentes életet él. A felszín alatt persze semmi sem tökéletes... Egy napon hírt kap a kórházban tartózkodó öccsétől, Declantől: a férfi súlyos beteg és szeretné, ha visszatérnének gyerekkoruk meghatározó helyszínére, a nagyanyjuk tengerparti házába, hogy ott újra együtt legyen a család. Helen kétségek közé kerül, ugyanis bár öccséért mindent megtenne, tudja, hogy anyjának és nagyanyjának viszontlátása olyan sebeket fog majd feltépni, amik máig sem gyógyultak be igazán...
A potenciál ezzel adott volt, de úgy érzem, hogy egyáltalán nem sikerült végül megfelelően kiaknázni. A történet elején ugyanis még bizakodó voltam, egy nagyon érzékletesen lefestett ködös és nyirkos írországi faluba csöppentünk, ahol a főszereplőnk minden porcikája sugározta felénk azt a titkot, amit a lelke mélyén rejteget, amitől magányos és frusztrált. A nőnemű családtagokkal való találkozás ígérete magában hordozta a a titok nyitját és mikor ez kiderült... Hát az volt csak az igazán nagy csalódás. Hiába a Helent ért gyermekkori trauma (amin megjegyzem rengetegen átesnek), a viselkedése teljességgel indokolatlan mindegyik felmenőjével szemben. Nem mintha mentegetném az anyját, Lilyt és a nagyanyját, Dorát, mert egyikük sem tökéletes, sőt néha már-már borzalmas személyiségek, mégis a nagy csavar, a történet alapjául szolgáló viszály oka annyira bagatell, hogy szinte az már szinte nevetséges. Lényegében sértett büszkeséggel trappol át Helen az életen és ettől rettentően unszimpatikussá, a távolságtartó és állandóan rezignált személyisége miatt pedig meglehetősen idegesítővé válik...
Lehetett volna a mondanivaló sokkal hangsúlyosabb, megragadhatóbb, de akár más jellegű problémákat is megtehetett volna a szerző újabb konfliktusforrásnak, hiszen a felmerült halál és gyász emléke, valamint a titkok és sérelmek elfedése mellett szerepet kap az AIDS és a homoszexualitás, illetve ezzel együtt a minimális mértékben a vallás is. Nem mondom, hogy feltétlen ebbe az irányba kellett volna elvinni a történetet, de jobb lett volna, ha meghatározóbb, markánsabban megfogalmazott a központi konfliktus.
Részemről a könyv legjobb részét egy teljes mértékig mellékszál adta. Declant ugyanis két barátja is elkíséri, Paul és Larry, akik mellékszereplőként igyekeznek életet lehelni ebbe az amúgy rettentő lírai, rövid és filozofikus történetbe. Egy tengerparti séta és egy figyelő fül kell ahhoz, hogy az amúgy mogorvának tűnő Paul kissé feloldódjon és elmesélje szerelmének történetét Helennek. Hamar kiderül, hogy a sikeres meleg férfi élete sem csupa tökéletesség, de mégis képes megnyílni és nem csak a tökéletes napokról, hanem a problémákról is habozás nélkül kiönti a szívét a nőnek.
Mégis, sajnos a történet felépítésével sem vagyok maradéktalanul elégedett. A könyv első lapjától az utolsóig olyan, mintha egy nagyobb egészből vágták volna ki in medias res... Tóibín dolgok közepébe vág és pontosan ott is száll ki. Ha ennek a történetnek a középpontjában egy más és erősebb konfliktus állt volna, akkor nem lett volna gond vele, így viszont Declan történetszálával karöltve csak súlyos hiányérzetet hagyott maga után.
Hiába a kellemes ír légkör és a témában rejlő lehetőségek, sajnos nálam ezt most nem érte el a kívánt hatást. Ez persze sok mindentől függ, hiszen lehet, hogy csak épp rosszkor talált meg a könyv vagy szimplán nem a stílusom, amiben Tóibín alkot, így amondó vagyok, hogy semmiképp se legyen az én szavam a döntő érv. Hiszen ha szeretitek a lírai hangulatot, a lassú cselekményt és lélektani folyamatokban gazdag történetet, akkor már nem lőhettek nagyon mellé. :) Máskülönben pedig 2004-ben készült filmadaptáció is könyvből, amit hazai közönség Fény a távolból címmel ismerhet, így azt hiszem én legközelebb azzal fogok megpróbálkozni... Hátha... :)
A potenciál ezzel adott volt, de úgy érzem, hogy egyáltalán nem sikerült végül megfelelően kiaknázni. A történet elején ugyanis még bizakodó voltam, egy nagyon érzékletesen lefestett ködös és nyirkos írországi faluba csöppentünk, ahol a főszereplőnk minden porcikája sugározta felénk azt a titkot, amit a lelke mélyén rejteget, amitől magányos és frusztrált. A nőnemű családtagokkal való találkozás ígérete magában hordozta a a titok nyitját és mikor ez kiderült... Hát az volt csak az igazán nagy csalódás. Hiába a Helent ért gyermekkori trauma (amin megjegyzem rengetegen átesnek), a viselkedése teljességgel indokolatlan mindegyik felmenőjével szemben. Nem mintha mentegetném az anyját, Lilyt és a nagyanyját, Dorát, mert egyikük sem tökéletes, sőt néha már-már borzalmas személyiségek, mégis a nagy csavar, a történet alapjául szolgáló viszály oka annyira bagatell, hogy szinte az már szinte nevetséges. Lényegében sértett büszkeséggel trappol át Helen az életen és ettől rettentően unszimpatikussá, a távolságtartó és állandóan rezignált személyisége miatt pedig meglehetősen idegesítővé válik...
Lehetett volna a mondanivaló sokkal hangsúlyosabb, megragadhatóbb, de akár más jellegű problémákat is megtehetett volna a szerző újabb konfliktusforrásnak, hiszen a felmerült halál és gyász emléke, valamint a titkok és sérelmek elfedése mellett szerepet kap az AIDS és a homoszexualitás, illetve ezzel együtt a minimális mértékben a vallás is. Nem mondom, hogy feltétlen ebbe az irányba kellett volna elvinni a történetet, de jobb lett volna, ha meghatározóbb, markánsabban megfogalmazott a központi konfliktus.
Mégis, sajnos a történet felépítésével sem vagyok maradéktalanul elégedett. A könyv első lapjától az utolsóig olyan, mintha egy nagyobb egészből vágták volna ki in medias res... Tóibín dolgok közepébe vág és pontosan ott is száll ki. Ha ennek a történetnek a középpontjában egy más és erősebb konfliktus állt volna, akkor nem lett volna gond vele, így viszont Declan történetszálával karöltve csak súlyos hiányérzetet hagyott maga után.
Hiába a kellemes ír légkör és a témában rejlő lehetőségek, sajnos nálam ezt most nem érte el a kívánt hatást. Ez persze sok mindentől függ, hiszen lehet, hogy csak épp rosszkor talált meg a könyv vagy szimplán nem a stílusom, amiben Tóibín alkot, így amondó vagyok, hogy semmiképp se legyen az én szavam a döntő érv. Hiszen ha szeretitek a lírai hangulatot, a lassú cselekményt és lélektani folyamatokban gazdag történetet, akkor már nem lőhettek nagyon mellé. :) Máskülönben pedig 2004-ben készült filmadaptáció is könyvből, amit hazai közönség Fény a távolból címmel ismerhet, így azt hiszem én legközelebb azzal fogok megpróbálkozni... Hátha... :)
Kedvenc idézet:
"Képzelődések és rezonanciák és fájdalom és apró vágyak és előítéletek. Ezek mit sem jelentenek a tenger elszánt keménységéhez képest. Kevesebbet jelentenek a szirt márgájánál, saránál és száraz agyagánál, amelyet porlaszt az időjárás, elmos a tenger. Nemcsak hogy eltűnnek: alig léteznek, nem számítanak, nincs hatásuk erre a hideg hajnalra, erre az elhagyatott, félreeső tengeri tájra, ahol csillog a víz a korai fényben, és megdöbbenti őt komor szépségével. Talán lehetne jobb, úgy érezte, ha sosem lettek volna emberek, ha a világ e forgásának, a sziporkázó tengernek és a reggeli szélnek nem volnának tanúi, ha senki sem érezne, emlékezne, haldokolna vagy próbálna szeretni. Állt a szirt peremén, amíg a nap elő nem bújt a fekete esőfelhők mögül."
Eredeti cím: The Blackwater Lightship
Nyelv: magyar
Fordította: Greskovits Endre
ISBN: 9789633554784
Eredeti megjelenés: 1999.
Magyar megjelenés: 2019.
Kötésmód: keménytáblás
Oldalszám: 280
Kiadta: Park Könyvkiadó
Fülszöveg:
A Brooklyn és a Nora Webster szerzőjétőlÍrország, az 1990-es évek eleje.Három nő – Dora Devereux, a lánya, Lily és az unokája, Helen – sokéves viszálykodás után törékeny békét köt. Helen imádott öccse, Declan ugyanis haldoklik, és a három nő a nagymama roskatag tengerparti házában találkozik vele meg két barátjával. Ez a különböző korú és különböző gondolkodású hat ember kénytelen meghallgatni és elviselni egymást.„Kiskoromban, amikor feküdtem az ágyban, úgy hittem, hogy a Tuskar egy férfi, a blackwateri világítóhajó pedig egy nő, és mindketten jeleket küldenek egymásnak meg más világítótornyoknak, mintha nászidőszak lenne. A férfi energikus volt és erős, a nő gyengébb, de állhatatosabb, és néha már a sötétség beállta előtt világítani kezdett. És azt gondoltam, hívják egymást; nagyon megnyugtató volt, hogy a férfi erős, a nő pedig hűséges.”„Tóibín kivételes tehetsége a regény érzelmi koreográfiájában mutatkozik meg. Helen elhidegült az anyjától is, a nagyanyjától is, és Tóibín gyönyörűen segít nekik békét kötni.”David Robson, The Sunday Telegraph
Nyereményjáték
A címadó világítótorony ugyan nem létezik, de az Egyesült Királyság dúskál ezekben a csodálatos építményekben. Ezúttal három, híres világítótorony nevét keressük; a képek és a leírások segítségével csak annyi a dolgotok, hogy kitaláljátok, melyikre gondoltunk.
(Figyelem! A megfejtéseket elküldés után nem áll módunkban javítani. A nyertesnek 72 órán belül válaszolnia kell a kiértesítő e-mailre, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk. A kiadó csak magyarországi címre postáz.)
A leírás és a kép:
A Devonban álló világítótorony 1836-ban épült. A torony a mai napig működik, modernizálását 1993-ban kezdték meg.
>> nemfelunkakonyvektol @ gmail.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése