J. K. Rowling: Harry Potter és az azkabani fogoly

Eredeti cím: Harry Potter and the Prisoner of Azkaban
Nyelv: magyar
ISBN: 9639563455
Eredeti megjelenés: 1999.
Kötésmód: keményborítós
Oldalszám: 400
Kiadta: Animus

Fülszöveg:

„Üdvözöljük a Kóbor Grimbuszon, az útfélen rekedt boszorkányok és varázslók segélyjáratán. Csak nyújtsa ki pálcás kezét, szálljon fel, és mi elvisszük, ahova csak óhajtja.”
Amikor a Kóbor Grimbusz áttör a sötétségen, és csikorogva lefékez előtte, egy újabb rendkívüli év kezdődik Harry Potter számára Roxfortban. Sirius Black, a börtönből szökött sorozatgyilkos és Voldemort nagyúr követője, szökésben van és úgy tartják, hogy Harry a célpontja. Élete első jóslástanóráján Trelawney professzor a halált látja Harry teafüvében… A legrémisztőbbek azonban talán az iskola udvarán őrjáratozó dementorok, amelyek csókjukkal kiszívják a lelket az emberből…

"– Potter, maga minden jel szerint kitűnő egészségnek örvend, úgyhogy ha nem haragszik, nem mentem fel a mai házi feladat alól. Megígérhetem, hogy amennyiben elhalálozik, nem kell beadnia."

Vélemény:

Az azkabani fogoly okkal lett sokak kedvence, tényleg az egyik legjobban sikerült részről van szó. Amikor eljött az újraolvasás pillanata már egyből eszembe is jutottak azok az apróbb kis jelenetek, amik számomra is különlegessé és az egyik kedvenc résszé változtatják a harmadik kötetet...

Ilyen rögtön a könyv eleje, ami végre nem a szokásos ismétléssel indít. Harry kezd kicsit a saját lábára állni és nem meghunyászkodni Dursleyékkel szemben. Megpróbálja a magára javára fordítani a fennálló helyzetet és nem csak tűrni. Sajnos a forrófejűségének köszönhetően a dolgok már az első oldalakon rosszra fordulnak és nem sokkal később a Kóbor Grimbuszon ülve az egész nem túl biztató jövője lepereg a szeme előtt. Ám különös módon mindenki elnézővé válik vele szemben, védelmezővé és aggódóvá, s ennek nem más az oka, mint a hírhedt sorozatgyilkos: Sirius Black.

Black személyében egy friss új karaktert köszönthetünk, csak úgy mint Remus Lupinéban, az új SVK tanáréban, valamint a különc és vészmadár Trelawney professzor személyében, aki a jóslástant oktatja. Oh és persze van még valaki, akiről most nem beszélünk, nehogy esetleg lelőjjek valami poént azok számára, akik még nem olvasták a könyvet.

Az újak közül számomra a legnagyobb kedvenc Lupin, ilyen tanárt kívánnék mindenkinek. Nem túl szigorú, de követel, az órái élvezetesek és a gyerekekre egyenrangú félként tekint. Amikor kiáll Neville mellett Pitonnal szemben, az egy olyan pillanat, ami minden alkalommal megmelengeti a szívemet.

Ellenben Trelawneyval, aki viszont belőlem is hasonló érzéseket váltana ki, mint a trióból. A ködös halandzsázásával és az állandó jóslataival Harry halálával kapcsolatban kiborító tudott lenni. Mégis a legszebb az egészben, hogy minden halandzsának hitt jóslata bevált szinte, bár máshogy, mint ahogy mindenki várta volna.

Sirius sokakkal ellentétben nekem nem vált azonnal kedvenccé. Úgy érzem nagyon sokan azért rajonganak ennyire érte, mert a zseniális Gary Oldman sokkal élettel telibbé varázsolta a karaktert. Sikerült valami olyan pluszt adnia hozzá, ami a könyvekből hiányzott.

Történetileg amúgy most már kezdünk kinőni az gyermeki világból, már az előző rész is sötétebb volt az elsőnél, ez a sötétség pedig ebben a részben tovább fokozódik. Az egyik gonosz személyében ezúttal a hullaszerű dementorokkal találkozhatunk, amik kiszívják az emberből az örömöt és boldogságot. Az egyik kedvencemmé váltak a dementorok Rowling ötletei közül, már önmagában a háttértörténetük miatt is: Rowling depresszióval küzdött, amikor megalkotta őket, így hát annak egyfajta kivetülései ezek a lények és amit abszolút imádok, hogy az utóhatásukat csokival lehet csökkenteni. Csokival, amiről ugye azt tartják, hogy endorfint, vagyis boldogsághormont termel a szervezetben... Na az ilyen apróságok miatt zseniális Rowling.

Volt néhány idegesítő momentum is, amiknek jó része a karakterek életkorából is adódik. Na jó, ez pontosan Harryre igaz főleg. Le sem tagadhatná, hogy belépett a kamaszkorba, csak megy a feje után, nem hallgat senkire és természetesen mindig megtalálja a bajt. Hermione árulkodása is idegesítő momentum volt, de egyáltalán nem karakteridegen. Ez viszont nem mondható el Pitonról, akit úgy elvakított a gyűlölet, hogy egy ötévest is megszégyenítő hisztirohamot produkált le a könyv durván felében. Tudom, hogy sok Piton rajongó van, de totál nem értem meg azokat, akik már az első könyvektől fogva imádják, mert a szimpatikus megnyilvánulásai nagyjából a nulla felé tendálnak.

Végezetül annyit kell mondanék még el, hogy bár kicsit sötétebb és borúsabb kötetről van szó, Rowling még mindig számos meglepetést tartogat az olvasóknak és hatalmas csavarokkal teszi még izgalmasabbá a történetet. Ahogy pedig egyre előrébb haladunk az időben úgy tágul egyre jobban az általunk megismert mágusvilág, egyre több mindent tudunk meg a szereplőkről és azok múltjáról. Egyszerűen minden apróság tökéletesebbé varázsolja a már amúgy is csodás világot!

Kedvenc idézetek:

"– (…) A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni…" 

"Ne hagyd, hogy a muglik kikészítsenek!" 

"– Ha kéritek – szólt sejtelmes, búgó hangon –, szívesen segítek értelmezni a Gömbben feltűnő árnyakat. – Nekem nem kell segítség – súgta barátainak Ron. – Ezt egyedül is tudom értelmezni: ködös éjszakánk lesz." 

"– Hát nem tudod, hogy akiket igazán szeretünk, azok haláluk után sem hagynak magunkra minket? Nem tapasztaltad még, hogy ők az elsők, akik segítségünkre sietnek életünk nehéz pillanataiban?" 

"– Mi van, Malfoy? Aprítsam fel valamidet?"

Érdekességek:

• J.K. Rowling az anyja halála után depressziós lett, ezt az érzést írta bele a dementorok figurájába. 
• Az Expecto Patronum latin varázsige magyarul: várok a védelmezőmre. 
• A dementorok nem szaporodnak, egyszerűen úgy nőnek, mint a gomba és a pusztulás táplálja, kelti életre őket. 
• Voldemort mumusa az írónő szerint a saját holtteste lett volna, mivel a Nagyúr a haláltól félt legjobban. Az örök életre vágyott, azért akarta megszerezni a bölcsek kövét. 
• Remus Lupin neve is anagramma, latinul primus Lunae, első hold - ez utal a holdtöltére, amikor a varázsló vérfarkassá változik. 
• Az írónő a a két nagypapájáról nevezte el a Kóbor Grimbusz két sofőrjét, Stan Shunpike-ot és Ernie Prangot.

Források: X X X X