Barbara Taylor Bradford: A múlt titkai

Eredeti cím: Secrets from the Past
Nyelv: magyar
ISBN: 9789634051664
Eredeti megjelenés: 2015.
Kötésmód: puhaborítós
Oldalszám: 400
Kiadta: Európa Könyvkiadó

Fülszöveg:

Serena ​Stone harmincéves, és ő is háborús fotóriporter, akárcsak az apja volt: a híres apa, akinek halála arra készteti Serenát, hogy átgondolja az életét. Otthagyja a munkáját, a háborút, a frontvonalat, és elhatározza, hogy nem is megy vissza soha többé. 

Egy év telik el a nagy döntése után, amikor főnöke arra kéri, segítsen az afgán hadszíntérről frissen hazatért fotósnak, Zachary Northnak gyógyulni. Zac sem enni, sem aludni nem tud, amióta otthagyta a háborút. Serena nem örül a kérésnek: apja halála után szakított Zackel, és a sebek még frissek mindkettőjükben. Aztán persze győz a nagylelkűsége, és mindent megtesz, hogy a férfi kigyógyuljon poszttraumás stressz szindrómájából. Lehet, hogy mégis egymásnak szánta őket a sors, ahogy már az édesanyja is megmondta? 

Serena azonban egyszer csak egy furcsa fényképre bukkan apja archívumában. Egy olyan fényképre, amely alapjaiban kérdőjelezi meg, amit magáról és családjáról tud. Több évtizedes titkok nyomába ered az arab tavasz hadszínterein, de eleinte csak még több veszteség éri… 

Manhattan, Velence, Tripoli: Barbara Taylor Bradford hősnőjével ismét bejárjuk a világot, és végül a titkokra is fény derül.

"Gyönyörű nap volt: felhőtlen, nefelejcskék ég ragyogott a napfényben Manhattan felhőkarcolói felett."

Vélemény:
Nos... Ez lett a választott könyvem a Mini-könyvklub 6 negyedik és egyben utolsó hónapjára, amikor egy választott romantikus vagy chick-lit regényt kellett olvasnunk. Borító és fülszöveg alapján választottam, amit így a végére elég rossz ötletnek tartok. Mert ha jó romantikus könyvet akarsz olvasni, akkor NE EZT VÁLASZD! Hogy miért?...

Kezdem az elején, ahol még reménykedtem abban, hogy valami jól sül ki majd a dologból, de nem történt meg. Végig összeszedetlen maradt, a történet egy nagy nulla és irreális, a titkok, amiknek csattanniuk kellett volna, már előre borítékolhatók voltak és nem okoztak semmi meglepetést. Pontosan illik ide is az, amit Vegazus fogalmazott meg a blogján az írónő egy másik könyvével kapcsolatban: a modoros párbeszédek. Erőltetettek voltak, gyakran nem volt semmi mondanivalójuk a szereplőknek, csak beszéltette őket az író. Ami engem pluszban kiborított, az az állandó kuncogások, összenevetések, hahoták sokasága, ami abszolút fölösleges volt, mert 90%-ban nem hogy vicces dolgok nem hangzottak el, de még csak megmosolyogtatók sem, maximum kínosak.

Ilyen negatívum még a gondolatok ismétlése. Van rá példa, hogy az egyik szereplő szájából elhangzik egy olyan mondat, ami pár bekezdés múlva egy másik szereplőéből szintén elhangzik szóról szóra. Vagy főszereplőnk gondol valamit, amit aztán ugyanúgy elismétel valakinek szóról szóra három sorral később... Fölösleges és idegesítő, mintha a szánkba próbálna rágni valamit, ami még csak nem is lényegi információ.

Aztán a kapcsolat a szülőkkel. Az egész könyvre a nagy szeretet a jellemző, a család, a barátok és a szerelem fontossága. Erre itt a három lánytestvér, Serenával az élen, akik szinte folyamatosan, legalábbis indokolatlanul sokszor, a keresztnevükön hívják a szüleiket. Nem apa és anya, csak Tommy és Elizabeth. Annyira hivatalos, hogy szerintem teljesen idegennek hat ebben a szeretetteljes idillben.

Innentől SPOILERES írás következik, mert nem tudok szó nélkül elmenni rengeteg dolog mellett, amit ostobaságnak tartok.

Egyrészről engem iszonyatosan zavart, hogy olyan szereplőink vannak, akiknek az égegyadta világon semmi gondjuk és problémájuk nincs, legalábbis semmi olyan, amivel egy átlagember küzdene. Így elég nehezen tudtam beleélni magam a történetbe. Ott van egy viszonylag fiatal nő, akinek saját lakása van, takarítónő jár hozzá, bevásárolnak neki és ha kedve szottyan, akkor Amerikából Velencébe vagy Nizzába utazik, ahol szintén mindig van valaki, aki takarít, főz, kertészkedik és végzi a házimunkát, neki meg semmire nincs gondja és lényegében azt csinál amit akar. Ezek azok a szereplők, akiknek az anyja egy filmsztár, akik egy családi vacsorához is kisestélyit meg gyémántfülbevalót(!) vesznek és akik a következő ugyanilyen vacsorához is ugyanazt a ruhát veszik fel. (Szóval lehet, hogy mégsem meg olyan jól nekik? :D)

Úgy a kötet háromnegyedénél gondoltam arra, hogy végre kiderülnek a dolgok, de sokáig ment a fölösleges ködösítés, holott már nyilvánvaló volt, hogy Tökéletes Tommy, az apuka mégsem annyira tökéletes, de ehhez jó pár oldal kellett, hogy kiderüljön. De persze semmi gond: kiderül, hogy zabigyerek vagy és anyád nem is az igazi anyád? Semmi gond! Apád, akkor is tökéletes! Hogy mindezt egész életeben titkolták? Nem gond! Ez, mind tök normális! Ennyire nyugodtan fogadni egy ilyen hírt és fél nap alatt mindent megbocsátani és megemészteni szerintem irreális.

De volt egy különösen kedvenc jelenetem, amikor a Serena halál nyugodtan tudomásul veszi, hogy két hónapja késik a havija és kiderül, hogy terhes. Mindezt a pasijának, Zac-nek nem mondja el (akivel mondanom sem kell elég hamar kibékülnek), egy olyan abszolút hülye okkal, hogy elveszítené őt, ha nem menne vele a frontra, hanem otthon maradna. Miii?? Ez milyen ostoba logika már? Egyetlen olyan elcseszett pasi sincs, aki azt mondaná erre, hogy "nem vállalod velem terhesen, hogy háborúból tudósítsunk, szóval szakítok"? Mégis mi a franc? Nyilván ha közölte volna vele, akkor azt mondja, hogy maradjon otthon, sőt! Valószínűleg ő sem ment volna el...

Persze aztán az okos nő titkolózik és elmennek Líbiába, ahol aztán elvetél. Zac tanúja ennek és mikor borul a bili, akkor kiakad, megrázza Serenát, akit ezzel vérig sért természetesen és lelép, ezen emésztve magát, hogy mekkora szemét a pasi és mennyire agresszív, meg mégis mit képzel. Hát mégis mit gondolt? A férfié is volt az a gyerek, de ő önző módon, mintha fel sem fogná. Annyira dühítő volt a folyamatos önsajnáltatás, hogy én fel is pofoztam volna, nem csak megráztam volna... Pedig nem szoktam agresszív lenni, de ez már sok volt.

Apropó vetélés... Nem értek hozzá, de a nő utána összetakarít és visszafekszik az ágyba, mintha mi sem történt volna. Hogy mi? Sehol egy orvos, semmi vizsgálat, másnap meg már ül a repülőn és az elkövetkező napokat is éttermekben ücsörögve tölti...

SPOILER VÉGE... Egy karakter volt, akiben láttam potenciált, az pedig Cara volt. Neki legalább volt személyisége, de sajnos nem ő volt a főszereplő, így belőle kevés jutott. Az ő szókimondása vitt egy kis színt a történetbe.

Összességében azt javaslom, ha romantikus könyvet szeretnél olvasni, akkor egy Nicholas Sparks könyv legyen az, mert az biztosan egy minőségi olvasmány lesz. Ekkora csalódásban régen volt részem, még az is felmerült bennem, hogy A szürke ötven árnyalatánál is rosszabb... Pedig ez nagy szó. :(

A borító:

A legnagyobb pozitívuma a könyvnek a borítója, mert csodásan szép, igazi romantikus, bár a történethez nem hiszem illik ez a fajta fényképezőgép, de ez legyen a legnagyobb problémája.

Kedvenc idézetek:

"Hittem abban, hogy az emlékek mindenkinek fontosak, létfontosságúak, mert segítenek enyhíteni a fájdalmat, gyógyítják a mindannyiunk életében előforduló veszteségek okozta sebeket. Az emlékek segítenek újra ép emberré válni." 

"A szerelem, gondoltam, erről szól minden, a szerelemről. Ez tartja mozgásban a világot."