Olvastam. Megnéztem. - Mielőtt megismertelek

Leírás: 

A szerelem gyakran ott talál rank, ahol a legkevésbé sem számítunk rá. Néha pedig olyan helyekre juttat el bennünket, amiről sosem gondoltuk volna, hogy valaha látni fogjuk.Louisa "Lou" Clark (Emilia Clarke) egy különös házban él Anglia egyik vidéki részén. A 26 éves nőt mindenki kreatív különcnek ismeri, aki nem igazán tud mit kezdeni az életével és egyik állástól a másikig tengődik, hogy összetartó családját kisegítse.

Bár jellemzően optimista természet, hatalmas próbatétel elé állítja az élet, amikor elvállalja a legújabb munkáját. A helyi "kastélyban" kell gondját viselnie egy fiatal, gazdag bankárnak, Will Traynornek (Sam Claflin) aki két évvel korábban egy baleset következtében kerekes székbe kényszerült és akinek az élete egy szempillantás alatt megváltozott. A régebben kalandvágyó Will mára fásult cinikus emberré változott, aki már csaknem feladta a küzdelmet. Azonban Lou elhatározza, megmutatja neki, hogy miért érdemes élni. Egy sor közös kalandra indulnak és végül Lou és Will is azt veszi észre, hogy többet kaptak, mint amire számítottak, ahogy az életük - és a szívük - nem várt módon változik meg.

Link: IMDB

Dupláztam az élvezeteket ezúttal, hiszen már nem első megnézésről van szó, de gondoltam most, hogy már a könyvet is sikerült elolvasnom, újra meglesem a filmet. Nem tudom miért, de másodszor sokkal intenzívebb élményt jelentett, mint elsőre. Hogy ez azért van e, mert több napot is töltöttem a szereplőkkel az olvasás során, vagy szimplán más lelkiállapotban néztem meg, mindenesetre annyit elmondhatok, hogy másodszorra is ugyanannyira élveztem, ha nem jobban.

Ami a legfontosabb megjegyeznivaló, hogy szerintem az egyik legjobb adaptációról van szó, amit valaha láttam. Rendkívül könyvhű lett, ami sok ember számára szinte alapvető és mindemellett a színészek, a hangulat és a zene is összhangban volt a történettel. Gondolom ebben nagy szerepet játszott az is, hogy maga Jojo Moyes volt az, aki a forgatókönyvet írta, így talán várható volt, hogy megmaradtak a történet azon fontosabb pontjai, amik képesek voltak visszaadni a könyv hangulatát.

Nyilván aki akar, az a kákán is talál csomót és még lehet panaszkodni arra, hogy bizonyos jelenetek miért nem kerültek bele a filmbe, de ezektől függetlenül is teljes volt az élmény. És persze egyértelmű, hogy egy egész könyvet gyakran bajosan lehet teljes egészében adaptálni, de ez talán jó ok arra is, hogy az ember kíváncsi legyen magára a könyvre is. Esetünkben talán az a jelenet adhat okot kissé a keserű szájízre, amelyben kiderül, hogy Lou miért olyan személyiség, amilyen. Lehet ez vásznon már nem működött volna olyan jól és persze duplán nyomasztó lenne két személy sanyarú életét végigkövetni, mint egyét. Voltak olyan változások is, amelyek bár nem voltak nagymértékűek, mégis jobban tetszettek, talán azért, mert így kissé idealizáltabb lett maga a film, kevésbé nyomasztó: ilyen volt Tina karaktere, aki a könyvben elképesztően ellenszenves volt, itt viszont sokkal szerethetőbb személyiséggel rendelkezett, bár lényegesen kevesebb szerepet is kapott. Itt teljes mértékig Lou volt az ötletgazda és kivitelezője Will programjait illetően és kevésbé szorult rá mások segítségére. No meg egy az egyben kiírták Will húgát a történetből, ami igazából szintén nem számított zavaró tényezőnek.

Rettenetesen szép volt a látványvilág, szerettem a kameramozgásokat és gyakran kívántam azt, hogy bárcsak én is ott lehetnék. Csodás kisváros, csodás volt Willék háza is, a tavaszi és a hóeséses jelenetek, a nyaralás és egy kis Párizs… Kiegészítésként pedig egy nagyon jól eltalált, fiatalos, vidám és mégis odaillő zenei betéttel.

A színészek pedig… Hát Emilia Clarke-ra szerintem ráöntötték Lou szerepét. Tökéletesen hozta a bohókás, cserfes, őrült lányt a lehetetlen gönceiben. Amúgy döbbenetes volt, hogy mindenféle borzalmas ruha jól állt rajta. Gyönyörű nő. Sam Caflint sokáig nem kedveltem amúgy, valamiért abszolút unszimpatikus volt, de olyan jó szerepekben látni mostanában, hogy nem lehet nem megkedvelni. Arról nem is beszélve, hogy számomra nagyon hiteles is volt, bár nem vagyok jártas ebben a betegségben (meg sok másikban sem…), mégis másodszori nézés során már próbáltam hibákat felfedezni, fölösleges vagy elrontott mozdulatokat, de nem vettem észre egyet sem. Annyira kedvesek és hitelesek voltak, imádtam, hogy mennyire jól képesek játszani a mimikájukkal. Ráadásul abszolút érezhető volt a köztük levő társadalmi különbség is: nemcsak a helyszínek és életkörülmények miatt, hanem a játékukkal is képesek voltak ezt átadni. A mellékszereplők közül ott van még Matthew Lewis, aki Patriket, Lou barátját alakította. Hát nem is tudom, a filmben is kb. ugyanolyan baromi idegesítő volt, mint a könyvben. Ellenben bár aláírom, hogy tényleg elképesztő sokat változott a kis Neville szerepe óta, sajnos azért így sem lett belőle az az igazi „hűha” pasi. Az esetében mindig eszembe jutott, hogy Neville is ugyanilyen buta fejet vágott annó. Biztos ez a specialitása. :’D A Nathant alakító Stephen Peacocke-t viszont már sokkal jobban kedveltem. Ha rajtam múlna, egy másik világban, vagy esetleg akár ebben is később, Lou-t simán összehoztam volna vele. Nagyon kedves volt a mosolya és megismertem volna belőle akár többet is. Mármint a karakteréből. :’D

Ha szereted a romantikus filmeket mindenképp ajánlom, de szigorúan egy százas zsepivel együtt és talán arra is készülj fel, hogy a végén a kedved nem lesz épp rózsás. Nagyon szép film, de azért kell hozzá egy hangulat. Ha például úgy érzed, újra meg akarod nézni a Szerelmünk lapjait, de ezt még nem láttad, akkor most válts egyet és nézd meg ezt. Talán nem fogsz csalódni! :)