J. K. Rowling - John Tiffany - Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Eredeti cím: Harry Potter and the Cursed Child
Nyelv: magyar
ISBN: 9789633244654
Eredeti megjelenés: 2016.
Kötésmód: keménytáblás
Oldalszám: 312
Kiadta: Animus

Fülszöveg:

Tizenkilenc ​​évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.

Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.

A Harry Potter és az elátkozott gyermeket elsőként a Sonia Friedman Productions, Colin Callender és a Harry Potter Theatrical Productions vitte színre.

"DRACO: Pörögj fel, öreg harcos!

HARRY: Egyidősek vagyunk, Draco.

DRACO: De én jobban tartom magam."

Vélemény:

Tudod milyen az, amikor a megjelenés napján nem juthatsz hozzá az imádott könyvsorozatodnak a "folytatásához"? Milyen az, amikor heteket, sőt két hónapot kell várnod rá? Néha komolyan a sírás kerülgetett a sok insta poszttól, amin a könyvet láttam... De aztán végre eljött a NAGY pillanat! A történet már nem volt újdonság, mert beleolvastam egy spoileres posztba a színdarabról, de ettől függetlenül kíváncsi maradtam...

...és körülbelül azt kaptam, amit vártam is. Ugye azt talán már mindenki tudja, hogy ez egy színdarab szövegkönyve, vagyis egy dráma. Az előadásokat a londoni West End színpadán láthatta a nagyérdemű, egy kétfelvonásos, ötórás darab keretében, ami óriási érdeklődést és visszhangot váltott ki az emberekből. Rengeteg kritika és támadás érte a darabot, talán az egyik legnagyobb negatív visszhangot az váltotta ki, hogy a Hermione karakterét alakító színésznő bőrszíne eltér a már megszokottól. Persze ez ettől függetlenül az érdemeiből nem kéne, hogy levonjon semmit, mégis a rajongók némelyike nem hiszem, hogy tudja, hol a határ... De térjünk át magára a szövegkönyvre.

Ezt is rengeteg kritika érte, hiszen alapból egy drámáról van szó. Teljesen más műfaj ez, mint a regény, nyilvánvalóan nem képes hozni ugyanazt a színvonalat, mint az eredeti eposz, hiszen a sajátosságait tekintve ezt nem lehet telesűríteni olyan információkkal, amik kerek egésszé tennék a történetet. Rengeteg múlik a színészen magán, hogy milyenné formálja a karaktert. Sokkal, de sokkal több szükségünk van a fantáziánkra ahhoz, hogy ezt a folytatást elképzeljük. Talán az is közrejátszott, hogy rengeteg a régi-új karakter: nyilván a régieket már ismerjük, de az újak bemutatása is a cselekedeteiken keresztül valósulhat meg.

Az elején folyamatosan az lebegett előttem, hogy ez egy fanfiction és Rowling csak a nevét adta hozzá... Aztán pedig már nem érdekelt. Mert bár néha túl nyakatekert volt és nem feltétlen értettem, mindennek az okát és néha iszonyatosan mexikói szappanopera utóíze volt, mégis tetszett! Mert izgalmas volt: pörögtek az események, fantasztikusak voltak azok a jelenetek, ahol az alternatív jövőket ismerhettük meg. Visszatértek régi szereplők és felidéződtek régi események és ezek visszahozták a régi hangulatot.

Volt egy nagyon-nagyon kedvenc jelenetem, amit be is másolnék ide, mert nagyon nevettem. A történetben épp színpadra állnak a szülők, hogy felelősséget vállaljanak gyermekeik tettéért és aztán Ron...:

"Ron: Csak annyit hogy… én nemigen tudtam semmit az egészről, úgyhogy felelősséget se vállalhatok. És gyermekeimnek sincs semmi közük a dologhoz, ez szinte biztos, de ha ők felálltak ide, akkor én is felállok."

Annak örültem amúgy, hogy régi eseményeket, illetve karaktereket láttunk más szemszögből, az elvesztettekre vethettünk még egy utolsó szomorú, bár boldog pillantást. Nagyon jó volt, hogy kaptak még egy lehetőséget. Jó volt a felnőtt karaktereket is viszontlátni, viszont közülük talán csak Harry karaktere sikerült igazán meggyőzőre. A fiatalok közül pedig azt kell, hogy mondjam Scorpius vitte el nálam a prímet. Albus szimplán idegesítő volt, de a Malfoy fiú nagyon kis szimpatikus volt.

Összességében azt kell, hogy mondjam: ha nem szerves folytatásnak tekintjük ezt a drámát, akkor egy nagyon szórakoztató kis történetet kapunk, néhány hajmeresztő gondolattal. Nyilván amúgy a színpadon teljesen másképp jött volna át, így remélem egyszer lehetőség nyílik rá, hogy láthassam azt is, akár magyar interpretációval.

A borító:

Általában nagyon tudok örülni, ha meghagyják az eredeti borítót és itt is ez történt. (Sőt azt remélem, hogy a Legendás állatok és megfigyelésük szövegkönyvének esetében is ezt teszik majd.) A szimbolikát nem feltétlen értem, gondolom egy cikeszt akar ábrázolni, a kissrác talán Albus, de... Kicsit fura, de az összhatás ettől függetlenül tetszik, csodásan fest a többi Potter és Rowling kötet mellett a polcon.

Kedvenc idézetek:

"PITON: Néha az életért halállal kell fizetni.  

Egymás szemébe néznek, Piton bólint, Hermione visszabólint neki. Piton arcán a csüggedés árnyéka jelenik meg.  

Ugye, nem Dumbledore-t idéztem?  

HERMIONE (mosolyogva): Nem, biztos, hogy ezt eredeti Perselus Piton volt." 

"DRACO: Lehetsz hős és megmentő, de az én családomat egész életedben átokként sújtod, Harry Potter."  

"ROSE: Azt beszélik, Albus, hogy ő Voldemort fia. 

Szörnyen kínos csend. 

ALBUS: Biztos hülyeség, mert… neked van orrod." 

"ALBUS: Barátok vagyunk? 

SCORPIUS: Most és mindörökké."